baleset cenzúra hazugság társadalmi célú

CSERNOBIL 1986 Április 26.

Olvasási idő: 6 perc

 

A 34 évvel ezelőtt történt atomkatasztrófa a mai napig veszélyezteti nem csak a régió, hanem a kontinens ma elő lakóit.

Az 1986. április 26. -i csernobili atomkatasztrófa a történelem valaha volt legpusztítóbb nukleáris balesete. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség hétfokozatú skáláján a hetes szintet kapta, akárcsak 2011 -ben Fukusima.

Végzetes kísérletezés

Csernobil városa a legelterjedtebb nézet szerint a fekete üröm nevű növényről kapta a nevét, bizonyos etimológiai fejtegetések szerint azonban a település neve akár azt is jelentheti: fekete fájdalom (chernaya bol – Черная боль).

A fehérorosz határ közelében, Csernobil településtől valójában 14 kilométerre fekvő, és a balesetig Vlagyimir Iljics Lenin nevét viselő atomerőmű létesítéséről 1969 -ben döntöttek a Szovjetunió vezetői. Az első részlegét 1978 -ban adták át, az utolsó, 4 -es blokk pedig 1984 -re készült el. Bár az erőművet békés atomenergetikai célokra kívánták felhasználni, az ún. RBKM-1000 (Reaktor Bolsoj Mosnosztyi Kanalnij) típusú csernobili reaktorok technikai alapjait egy olyan reaktortípus szolgáltatta, melyet katonai célokra fejlesztettek ki. Szakértők többször jelezték, hogy ez a fajta konstrukció alkalmatlan a biztonságos energiatermelésre, építésükkel azonban nem hagytak fel.

1986. április 25. -én a csernobili atomerőmű vezetőinek utasítására a dolgozók – a szakemberek figyelmeztetései ellenére – kockázatos kísérletbe kezdtek.  A teszt arra irányult, hogy megvizsgálják, az áramellátás akadozása esetén is biztosítható-e a reaktor létfontosságú berendezéseinek működése arra a nagyjából egy perces időintervallumra, amíg beindulnak a dízelgenerátorok. Ez azonban végzetes hibának bizonyult. Április 26-án, pár perccel éjjeli fél kettő előtt az atomerőmű teljesítménye hirtelen drasztikusan megnőtt, és pár másodpercen belül két hatalmas robbanás rázta meg a 4-es reaktort. A detonációk hatására tűz keletkezett, a gőz nyomása pedig lerobbantotta a blokk tetejét, és nagy mennyiségű radioaktív anyag szállt föl a levegőbe. A robbanás következtében ketten szörnyethaltak, egy másik dolgozóval pedig szívroham végzett.

A baleset következményeinek felszámolását és egy újabb robbanás megakadályozását célzó munkálatok azonnal megkezdődtek. A likvidátorok – ahogy az elhárításban részt vevőket nevezték – a balesetben keletkezett tűz eloltása és a sugárzás semlegesítése érdekében homokot és bórsavat szórtak, később pedig ólmot öntöttek a 4 -es blokk romjaira. Már első nap több mint száz személyt szállítottak kórházba, és a közvetlen elhárításban részt vevő 237 munkás és tűzoltó közül 134 -nél állapítottak meg akut sugárfertőzést. Közülük 28 -an a tragédiát követő három hónapon belül elhunytak.

Halálba küldött „biorobotok”

Nyáron megkezdődött annak a betonszarkofágnak az építése, amelyet a nukleáris szennyeződés további terjedésének megakadályozására emeltek. Az építmény több tízezer likvidátor megfeszített munkájával készült el mintegy négy hónap alatt. A munkálatok azonban korántsem voltak problémamentesek. A 3-as reaktor tetején található, erősen sugárszennyezett törmelékek eltüntetését távvezérelt gépek segítségével igyekeztek megoldani, a robotok azonban az elképesztően magas sugárzástól működésképtelenné váltak, így emberekkel kellett a gépeket helyettesíteni. Az extrém magas sugárzási szint miatt az ólom védőruhában a tetőre küldött likvidátorok, akiket biorobotoknak neveztek, csak néhány másodpercet tölthettek a radioaktív törmelékek eltakarításával, azonban még ilyen rövid idő alatt is a megengedettnél jóval nagyobb sugárdózist kaptak. Az elhárításban összesen több mint 500 ezer likvidátor vett részt. Esetükben a legóvatosabb becslés szerint is minimum 2200 halálesettel lehet számolni, és különböző mentális és testi betegségek miatt sokan közülük munkaképtelenné váltak.

Közvetlenül a baleset után a legnagyobb veszély a Csernobiltól alig 3 km -re fekvő kisvárost, Pripjatyot fenyegette, amelyet elsősorban a közeli atomerőmű dolgozói számára alapítottak 1970 -ben. A gyorsan fejlődő település szovjet mintavárossá nőtte ki magát. Azon a bizonyos szombati napon a város lakói mit sem sejtve végezték hétvégi teendőiket. Bár többen is furcsa fémes ízt éreztek a szájukban, és a városban cirkáló, védőfelszerelésbe öltözött alakok látványa is szokatlan volt, az árulkodó jeleket senki sem vette igazán komolyan. A közel 50 ezres lakosságot azonban másnap, április 27. -én több mint ezer busz segítségével evakuálták, és estére már teljesen elnéptelenedtek Pripjaty utcái. A környező legveszélyesebb területekről további mintegy 250 ezer embert telepítettek ki az évek során.

A szél az első napokban a radioaktív hulladékot északnyugati irányba fújta, és a svédországi Forsmark erőművének dolgozói már másnap rájöttek, hogy a nukleáris szennyeződés csak Csernobilból jöhet. A széljárás később megfordult, és Európa számos országát elérte a radioaktív felhő, de a szennyezés mértéke ezeken a területeken elhanyagolható volt. A megengedettnél jóval nagyobb sugárzás érte Ukrajnát és Oroszországot, a legnagyobb százalékban azonban Fehéroroszország területe szennyeződött nukleáris hulladékkal.

Eltitkolt tragédia

Eközben az ország legfelső vezetése már a baleset napján kiküldött a helyszínre egy kormánybizottságot, és nem sokkal később létrehoztak egy 30 kilométeres tiltott zónát a létesítmény körül. Azonban pontos és részletes információk hiányában, valamint a pániktól tartva nem tájékoztatták a lakosságot a baleset következtében kialakult valós veszélyekről.

Április 28. -án összeült a Szovjetunió legfontosabb döntéshozó szerve, a Politikai Bizottság, ahol a tagok többsége a tömegek tájékoztatása mellett foglalt állást. Jellemző azonban egyes vezetők cinikus hozzáállására, hogy a 25 éves washingtoni nagyköveti kiküldetéséből nem sokkal azelőtt visszatérő Anatolij Dobrinyin arra hivatkozva érvelt a tájékoztatás szükségessége mellett, hogy „az amerikaiak úgyis bemérik a robbanást és a radioaktív felhő terjedésének tényét”.

A lakosság tájékoztatásával ekkor már nem késlekedhettek tovább, és még aznap este beolvasták az első balesettel kapcsolatos közleményt egy tévéműsorban. A pár másodperces híradás azonban nem informálta az embereket a tényleges veszélyekről. Mihail Gorbacsov, a kommunista párt főtitkára pedig csak május 14. -én, 18 nappal a tragikus események után nyilatkozott először a nyilvánosság előtt az katasztrófáról, ám beszédében önkritika gyakorlása helyett főként azokat bírálta, akik Nyugaton a balesettel kapcsán „szovjetellenes kampányba fogtak”.

A vezetés felelőtlenségét jelzi az is, hogy a munka ünnepén, május 1. -jén országszerte megtartották a nagy tömegek részvételével zajló szokásos felvonulásokat. Máig nem lehet tudni, mekkora sugárzásnak volt kitéve az ünneplésre kényszerített tömeg, mindenesetre tény, hogy a széljárás ekkorra már megfordult, és több nagyváros, többek között Kijev is erősen szennyezett lehetett.

Szintén jól jellemzi a hatóságok álláspontját, hogy májusban az Egészségügyi Minisztérium javaslatára a megengedett sugárdózis normáját tízszeresére, sőt, bizonyos esetekben ötvenszeresére emelték. A helyzet paradoxona, hogy sokak szerint a katasztrófa után vált végleg nyilvánvalóvá, hogy a rendszer korábbi állapotában nem tartható fenn. Néhány évvel ezelőtt közölt visszaemlékezésében maga Gorbacsov is így foglalt állást: “Talán a csernobili katasztrófa volt a Szovjetunió öt évvel későbbi összeomlásának, de még inkább az általam bevezetett peresztrojka igazi oka. Csernobil történelmi fordulópont“. Az elhárítási munkálatokra fordított elképesztően magas összeg tovább rontotta a Szovjetunió prosperálónak egyébként sem nevezhető gazdasági helyzetét, és ezzel közvetve hozzájárult a politikai erjedés folyamatához.

Csernobil lett a glaszoszty, vagyis a nyíltság és átláthatóság politikájának egyik legfőbb katalizátora. Bár a legfelső vezetés politikai okokból kifelé semmiféle önkritikát nem gyakorolt, az egymás közt folyó tárgyalásokon nyíltan megvitatták a tragédia okait, és elismerték, hogy a személyzet mulasztásai mellett az elavult RBMK-típusú reaktorok konstrukciós hibái is hozzájárultak a tragédiához. Ezt azonban a széles közönség előtt csak 1991 -ben hozták nyilvánosságra. Ugyan az erőmű vezetőit bebörtönözték, és több minisztercsere is történt, Jefim Szlvavszkij, a reaktorok tervezéséért felelős Középgépgyártási Minisztérium feje a helyén maradhatott.

A halál diadala

A csernobili katasztrófa miatt bekövetkező halálesetek számának kérdése ma is vita tárgyát képezi. Az ENSZ nyolc szakosított szerve, valamint az ukrán, belorusz és orosz kormányok képviselőiből álló, 2003 és 2005 között ülésező Csernobil Fórum nevű szervezet adatai szerint mintegy négyezerre tehető a baleset következtében elhunyt személyek száma. A Greenpeace szerint legalább 100 ezer haláleset tudható be a sugárszennyezésnek, az ukrán Csernobil Unió nevű szervezet pedig közel 734 ezer áldozattal számol.

Tény, hogy a legszennyezettebb területeken megnőtt a leukémiás megbetegedések száma, és több ezer pajzsmirigyrákos esetet regisztráltak azok körében, akik a baleset idején kiskorú gyerekek voltak. Ez utóbbi betegség azonban idejében felismerve kezelhető, így az emiatt bekövetkezett halálesetek száma nagyon alacsony. Aggodalomra adhat viszont okot, hogy a szakemberek a jövőben is számos rákos megbetegedéssel számolnak. Akadnak, akik szerint a sugárfertőzéstől való félelem a legtöbb esetben nagyobb problémát jelent, mint maga a sugárzás (jellemző példa, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 100 és 200 ezer közé teszi a Nyugat-Európában a baleset után végrehajtott művi vetélések számát), ezt sokan azonban a probléma valódi súlyának elfedésére tett kísérletnek tartják.

A katasztrófa a nukleáris energiával kapcsolatos szemléletben is változást hozott: jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a katonai mellett már a békés célú atomenergia-felhasználásra is egyre többen tekintenek szkeptikusan, és ezt a folyamatot a 2011 -es fukusimai atombaleset csak felerősítette. A csernobili baleset óta eltelt évtizedekben az atomerőmű környékén lassú változások indultak. Az elhagyatott területeket meghódították a legkülönbözőbb állat- és növényfajok, a hatóságok az időseknek már engedélyezték, hogy visszaköltözzenek a tiltott zóna egyes részeibe, 2012 -ben pedig megkezdődött egy új, korszerű szarkofág építése.

Pripjatyba azonban továbbra is csak a legbátrabbak merészkednek. Néhány újságírón, kutatócsoporton és az értékesebb tárgyakra utazó illegális behatolókon kívül senki sem vállalja a kockázatot. Vitalij Szkljarov, aki a katasztrófa idején Ukrajna villamos- és energiaügyi miniszterként tevékenykedett, 1987 januárjában egy delegáció tagjaként helikopteren utazott a csernobili atomerőműhöz, amikor útközben a több száz méteres magasságból megpillantotta Pripjaty elhagyatott utcáit: „Megdöbbentett a látvány irrealitása, olyan volt ez, mint valami horrorfilmhez készített díszlet. Vannak ilyen jelenetek Fellininél, Bergmannál is. Szürrealizmus, Bosch, Salvador Dali… ezeken járt az eszem (…) Óvjon a sors, hogy hasonlót valaha még egyszer lássak!” A helyzet azóta nem sokat változott. Pripjaty városát látva senkinek sem maradhat kétsége afelől: ami Csernobilban történt, az maga volt a halál diadala.

címlapfotó és képek: Internet
tartalom: mult-kor.hu